Ez a fejezet a lovak őséről szól.
Lovaink őse 60 millió évvel ezelőtt élt. Akkor már nem léteztek dinoszauruszok, így a kicsi, de alkalmazkodó képes emlősök nem háborgathatták az óriásokat. Nem találunk sok hasonlóságot a kis ősló és a mai ló között. Az első tudós, aki az ősló csontváz egy részét vizsgálta, össze is tévesztette a mormota egyik rokonáéval. Hamar rájöttek a tévedésre, és az eocén korból származó kis állat megkapta végleges nevét: Eohippusnak nevezték el, a hajnalpír lovának, ugyanis az eocén korhoz hasonlóan, az Eohippust is Eosz, a hajnalpír istennője után nevezték el.
Az Eohippus
60 millió évvel ezelőtt Észak-Amerika, Ázsia és Európa nagy részét erdő borította. A trópusi esőerdőkhöz hasonló, gazdag aljnövényzetű őserdőket képzeljetek el. A legtöbb növényevő állat meglehetősen kicsi és jelentéktelen külsejű volt. Ha ragadozó közeledett, gyorsan eltűntek a bozótban. Az Eohippusnak nagyon óvatosnak kellett lennie, mert nem voltak fogai vagy karmai, hogy támadójával szemben védekezhessen. A házinyúl nagyságú ősló még csak gyorsnak sem volt nevezhető. Patákkal még nem rendelkezett, ujjpárnáin járt, akár a kutya. Az Eohippust csak rejtőszíne segítette a túlélésben. Csíkos volt, mint a zebra és így alig tűnt ki erdős környezetéből. A túléléshez azonban nagyon ébernek kellett lennie. Mint tipikus erdőlakó, az Eohippus is lombot fogyasztott, s ez így maradt évmilliókon keresztül. De azután megváltoztak az életfeltételei. Szárazabb lett a vidék, és a csupán nyúlnagyságú mocsár- és erdőlakónak gyorsabbá és egyúttal nagyobbá kellett válnia, hogy elmenekülhessen az ellenségei elől. Közben az agya mérete is megnőtt. A juhászkutya nagyságú, még mindig csíkos Mesohippus már három ujjon járt és a száraz talajon már gyorsabban haladt. A földtörténeti oligocén korszakban élt, mintegy 30 millió évvel ezelőtt.
A patás állatok kialakulása
Úgy 10 millió évvel ezelőtt ez erdők átadták a helyüket a füves pusztáknak. A ló akkori őse lombfogyasztóból fűfogyasztóvá vált. Ez nem jelentett különösebb nehézséget egy növényevőnek, főleg, ha belegondolunk, milyen szívesen esznek a lovak ma is egy kis falevelet. A pusztai életet azonban nehezebb volt megszokniuk. A nyílt füves vidéken ugyanis már nem sok lehetőség adódott a védtelen ló számára, hogy ellenségei elől elrejtőzzön. Ha feltűnt egy ragadozó, csak a gyors menekülés segített. Ehhez azonban hosszabb és gyorsabb lábakra volt szüksége. Az új korszak lovai póninagyságúra nőttek és az oldalsó lábujjaik lassan elcsökevényesedtek. A földtörténeti pilocén korszakban élt Pilohippusszal megjelent a Földön az első párosujjú patás.
A puszták lova Egy-két millió évvel ezelőtt a Pilohippus utódaiban már egyértelműen felismerhetővé vált a ló mai formája. A tudomány ezt az állatot a latin Equus szóval jelöli, ami lovat jelent. Rokonát, a szamarat és a zebrát a lófélék családjába sorolják. A jégkor előtt az őslovak hatalmas ménesei népesítették be Dél- és Észak-Amerika, Európa, valamint Ázsia füves pusztáit. Mivel akkoriban még földhíd kötötte össze Európát és Amerikát, az állatok kedvük szerint vándorolhattak a kontinensek között. A lovak már színükkel is alkalmazkodtak a pusztához. A nyakukon, a farkukon és a végtagjaikon ugyan még felismerhetőek voltak a zebracsíkok, de a fakó barna pusztaszín vált jellemzővé. Ám ekkor a klíma drámaian változni kezdett. A jégkorszakban és az azt követő korokban a különböző éghajati zónák erőteljesebben jutottak kifejezésre, a lovak pedig alkalmazkodtak hozzájuk. A változó életerek kialakították lófajtáink őseit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
